magamnak írok levelet. itt tartunk
annyira unatkozom, hogy ez az egy lehetőség... otthon hagytam a könyvem:S
mindig a gyerekeimről beszélek, ez van. nincs semmi más jó most, csak a tudat, hogy ez biztos nem tart örökké, és egyszer majd értelmesen töltöm a mindennapjaimat.
De ez a két év a visszaemlékezéseimben úgy fog szerepelni, mint " hogy basztam el két évet az életemből... vagy vmi hasonló... és az egyetlen megnyugtató momentum, hogy legalább korán mehettem a gyerekekért, és hiányozhattam, ha betegek voltak, vagyis nem hiányoztam, csak nem volt baj, ha nem jöttem...
A gyerekekről jut is eszembe a kisvárosi polgárpukkasztás.... nem volt célom... csak asszem mégis ilyen vagyok... Lén tegnap bement a gyszertárba atecsóban, mi meg Mazsolával a kindeerben talált csodaképet fejtettük meg a földön, én guggolva, félig térden, ő meg ült, és csak mikor már elmeséltük a történetet, akkor látom, hogy itt vagyunk a pénztártól pár méterre:) sohasem fognak itt komolyanvenni, ha a földön ülve játszom, közterületen... de persze tulképp nem bánom sőt, örülök, hogy képes vagyok elméllyedni és a külvilágot így kizárni, ez megerősített... miután a visszajelzésekből próbálok sokszor élni, ami ugyan kell, de korántsem kéne túldimenzionálni a fontosságukat...
Azt hiszem lassan haza kéne mennem. Semmi szükség itt rám.
Ja reggel az volt a bajom, hogy a két terápiás nővér nem akarta hagyni a kibontakozásom... talán ők is furának tartanak. a betegekkel kéne beszélgetnem, de ezt szerintem nem lehet így...hogy semmi instrukció nélkül majd odamegyek...nah mind1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése