Amikor Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán először üvöltött föl, Vacskamati megjegyezte:
– Ijesztgetni akar bennünket.
A második ordításnál azonban már gyanakodni kezdett.
– Talán éhes – mondta.
– Lehetetlen – rázta a fejét Ló Szerafin, a kék paripa –, tegnap kapta meg a nyugdíját és negyven kiló parizert vett magának.
– Világos, telezabálta magát – vélte Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl. – Azért ordít, mert negyven kiló parizer nyomja belülről.
És ekkor megint fölhangzott a fájdalmas oú-aú-uó. Bruckner Szigfrid ordított. Keservesen.
– Mégiscsak meg kellene néznünk – mondta csendesen Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
– Úgy van – bólintott Mikkamakka –, megtekintjük.
Fölkerekedett az egész társaság. Elöl ment Mikkamakka és Vacskamati Mamintival, a kicsi zöld tündérrel. Utánuk Ló Szerafin, Nagy Zoárd és Aromo, legvégül pedig Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm:
Bruckner Szigfrid egy tölgyfa alatt ült, mellette érintetlenül hevert a negyven kiló parizer.
– Mi az, talán meg akarsz vendégelni bennünket? – kérdezte Vacskamati.
– Itt van – mondta síri hangon Bruckner Szigfrid –, csak egyétek meg, faljátok föl, tömjétek magatokat… Mit se törődjetek vele, hogy a halotti toromra tartogattam.
– Mire? – érdeklődött Mikkamakka.
– A halotti toromra – mondta még síribb hangon Bruckner Szigfrid. - Én ugyanis meghalok. – Egy nagy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. – Vége a világ legszebb oroszlánjának. – Már sírt. – Vége a világ legrendesebb élőlényének. Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem.
– Megcsodaőrültél? – kérdezte Mikkamakka. – Micsoda történt?
– Ou-au-uó! – üvöltött Bruckner Szigfrid.
– Színészkedik – morogta Aromo –, semmi baja.
– Nem látod, hogy nem nyúlt a parizerhez?
– mondta neki szemrehányóan Ló Szerafin.
– És ünneplőbe öltözött – suttogta megrendülten Szörnyeteg Lajos.
– Hogyhogy ünneplőbe? – kérdezte Mikkamakka. – Tudtommal ez az egy pepita nadrágja van.
Erre Dömdödöm Bruckner Szigfridre mutatott.
– Dömdödöm, dömdödöm – mondta élénken.
Ahá! Most vették észre. Szigfrid a piros nadrágtartóját vette föl.
Mert nadrágtartóból kettő volt neki. Egy szürke és egy piros. Nagy ünnepnapokra pirosba öltözött.
– De hát ne ordíts már, mondd meg, hogy mi bajod! – fordult hozzá Mikkamakka.
– A fogam – suttogta Bruckner Szigfrid –, a fogam!
Ojjé, a hideg csak úgy futkosott a hátunkon: Hű, a foga!
– Nagyon fáj? – kérdezte részvevően Aromo.
Bruckner Szigfrid rázta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem fáj…, Most – tette hozzá jelentőségteljesen. – Most még nem fáj. De majd… egy-két nap múlva… au-ou-uó… én úgyis meghalok. Ide nézzetek!
Felhúzta az ínyét, és mindannyian látták, brrr; ó jaj, egy sötét foltocska a jobb fölső szemfogán!
– Hát bizony, ez kilyukadt – mondta borzongva Mikkamakka.
– Egy lyuk – bólogatott Vacskamati.
– Lik – mondta Ló Szerafin.
– Lyukacska – így Szörnyeteg Lajos.
– Likacska – toldotta meg Nagy Zoárd.
– Liki-luki – mondta bánatosan Maminti és akkor Bruckner Szigfrid szörnyűségesen felüvöltött.
– Még egy szójáték, és ütök, vágok, ölök… – itt elcsuklott a hangja – és hara… har… ha… harapok – zokogta –, tudok is én már harapni… Ezzel… Nézzétek…
– Döm – mondta ekkor Dömdödöm –, dödöm.
Bruckner Szigfrid felugrott, és galléron ragadta.
– Szóval te is… te is gúnyolódsz! Azt mondtad talán, hogy lyuk? He? Vagy lik? Luk? Likacska? Lyukacska? He?! Vagy liki-luki? Mi?!
– Dödöm, dömdödöm – rázta a fejét ijedt arccal Dömdödöm.
Látszott, azt magyarázza, hogy dehogyis ilyesmiket mondott. Sőt, ellenkezőleg!
– Azért mondom! – engedte el Bruckner Szigfrid, s azon nyomban sírva is fakadt. – Jaj de sajnálom, jaj de szánom, jaj de siratom szegényt!
– Kicsodát? – kérdezte gyanakodva Aromo.
– Kicsodát? Kicsodát? Hát kinek lyukadt ki itt a foga? Ki van itt halálra ítélve? Kicsoda? – s nehogy kétsége legyen bárkinek is, megdöngette a mellét. – Magamat! Magamat szánom, siratom, sajnálom.
Aromónak elege volt már a nagy siránkozásból. Lebiggyesztette a száját.
– Inkább a fogmosást gyakoroltad volna annak idején. Most nem kellene siránkoznod.
– Azt állítod, hogy sohasem mosok fogat? – pattant fel Bruckner Szigfrid.
– Azt – mondta Aromo.
Bruckner Szigfrid lehajtotta a fejét.
– Hát ez igaz. Ez igaz, Aromo, bevallom. De az nagyon csúnya rágalom volt, hogy annak idején se mostam fogat. Mert annak idején igenis mostam.
– Ezt nem értem – akadékoskodott Vacskamati –, elismered, hogy sohasem mostál, de azt állítod, hogy annak idején mégis mostál…
– Mit értesz te, mit?! – háborgott színésziesen Bruckner Szigfrid. – Ezt a pofon egyszerű dolgot nem érted? Sohasem, de annak idején mégis. Mit nem értesz ezen?
– Már elnézést – rebegte Szörnyeteg Lajos –, akkor mikor mostál te fogat?
– Majd én megmondom, mikor – rikoltotta Aromo. – Mikor a hírt a birka írta, mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka, mikor a szamár volt számtantanár, mikor egy pálcán kézen állt a fácán, és mikor a récék voltak az észmércék.
– Ez gyönyörű szónoklat volt – nézett Aromóra tátott szájjal Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
– Különösen az volt szép – suttogta Vacskamati –, hogy mikor egy pálcán kézen állt a fácán.
– Valóban nagyon szép szónoklat volt – mondta gyanakodva Bruckner Szigfrid -, de nem ártana, ha egyenesen is megmondanád, mit hadrikáltál itt. Azt állítottad, hogy mostam annak idején fogat, vagy azt, hogy nem? Az annak idejénről beszélj!
– Az az annak idején akkor volt – mondta Aromo –, amikor, ami elmúlt, az lett a jövendő, és ami ezután lesz, az volt a múlt.
– Beletörött, aj, beletörött! – ordított föl Szörnyeteg Lajos.
– Ó, neked is a fogad? – esett kétségbe Maminti.
– Nem, nem a fogam. Az agyvelőm.
– Mibe törött bele?
– Hát ebbe az egészbe. Amit Aromo mond. Igaz, nem tudtam olyan gyorsan követni, ahogyan mondta, még csak ott tartok, hogy mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka… Hogyhogy, amikor a róka megeszi a tyúkot… akkor miért móka?
– Na, ebből elég – mondta Mikkamakka.
– Csak locsogtok, lefetyeltek itt, neki meg, szegénynek – Bruckner Szigfridre mutatott –, egy szörnyű lyuk van a szemfogán.
– Az ám – bődült el Bruckner Szigfrid –, majd elfelejtettem…
– Ne ordíts, kérlek szépen – mondta Mikkamakka –, inkább üljünk össze, és találjunk ki egy hathatós módszert.
– Milyen módszert? – kérdezte Nagy Zoárd.
– Hathatóst.
– Az milyen?
– Olyan, amitől biztosan elmúlik Bruckner Szigfrid fogáról a lyuk.
– Helyes – kiáltott Vacskamati –, akkor ne is hathatóst, hanem héthetőst találjunk ki sőt! és itt elakadt. – Jaj, nem jön ki.
– Micsoda? – érdeklődött Ló Szerafin.
– Az, hogy nyolcnyatóst.
– Nem baj – vágott közbe Mikkamakka –, mondd azt, hogy tizenhathatóst vagy tizenhéthetőst! Kész. Most már csak okos dolgokat akarok hallani.
Körbeülték Bruckner Szigfridet.
– Akinek valami eszébe jut, az jelentkezzen!
– Eszembe jutott! – rikkantott Szörnyeteg Lajos.
– Mondjad! – néztek rá kíváncsian.
– Azért volt a tyúknak jó móka a róka…
– Most nem arról van szó, hogy akármi eszedbe jut, azzal előálljál – magyarázta türelmesen Mikkamakka –, csak ha Bruckner Szigfrid fogának megjavítására támad egy gondolatod.
– Jaj, nekem mégsem jut eszembe semmi, mégiscsak beletörött az agyvelőm! – siránkozott Szörnyeteg Lajos.
– Jó, akkor ülj oda Bruckner Szigfrid mellé! – intett Mikkamakka. - Tehát kettős feladat: Bruckner Szigfrid foga kilyukadt, Szörnyeteg Lajos agya beletörött. Rajta, elő a mentő ötletekkel!
Egy darabig gondterhelten bámultak maguk elé valamennyien. És persze megint Aromónak jutott eszébe legelőször a megoldás. Azaz, várjuk csak ki a végét. Mert Aromo igen vészjósló ábrázattal emelkedett fel a helyéről.
– Ügy döntöttem – kezdte, de Ló Szerafin rögtön félbeszakította.
– Mi az, hogy úgy döntöttél? Talán az a véleményed!
Aromo lesújtóan ránézett.
– Úgy döntöttem, hogy az a véleményem, miszerint…
– Ezeket a miszerinteket hagyjuk! – legyintett mérgesen Bruckner Szigfrid. – Egyszer találkoztam egy miszerinttel, és összevissza hazudozott nekem. Elegem van a miszerintekből. Az ámbárokból meg az annakellenérékből is elegem van. Az ugyebárokról meg az ámbátorokról nem is beszélve.
– Szóval, te találkoztál egy miszerinttel? Szerinted mi az a miszerint?
– Köcsögkalapot viselt – folytatta zavartalanul Bruckner Szigfrid –, sárga kalucsnit és frakkot. Csokornyakkendővel. És ez a csokornyakkendős miszerint raccsolt is. Ráadásul. Sőt, hazudozott! Raccsolva hazudozott.
Aromo feldühödött.
– Szerinted mi az a miszerint?
– Mi lenne – rántotta meg a vállát Bruckner Szigfrid –, egy kötőszó.
– Szitakötőszó – szólt közbe Vacskamati.
Aromo haragosan a közbeszólóra villantotta a szemét, majd ismét Bruckner Szigfridhez fordult.
– És te találkoztál egy kötőszóval?
– Most mondtam. Sárga kalucsnit viselt. Csokorny…
– És hazudozott?
– Halljátok? Ez megőrült! – nézett szét segélykérően Aromo.
– Egyáltalán nem őrült meg – mondta halkan Mikkamakka –, fenébe a miszerintekkel! Térj a tárgyra!
– Jó, de ne szóljatok közbe! Bruckner Szigfrid foga azért lyukadt ki, mert sohasem mosott fogat. Jó jó – nézett az izgő-mozgó oroszlánra –, mondjuk azért, mert csak annak idején, semmikor se mosott fogat. Tudomásom szerint őkelme legalább százéves, esetleg… ne szólj közbe, mert abbahagyom… esetleg száztizenöt, de maradjunk csak a száznál. Naponta öt percet kellett volna eltöltenie fogmosással, az annyi mint… izé – Aromo az égre emelte a tekintetét, és számolt. Így hangzott: – Zözözizizözözuzu – és már mondta is –, az annyi mint évi ezernyolcszázhuszonöt perc. Az nagyjából, ugye, évi… zözözizizuzu, évi harmincnégy óra, az száz év alatt, zözözizizözizö, száznegyvenkét nap, és még a szökőnapokat bele se számítottam. Azt javaslom tehát, hogy közadakozásból vegyünk kétszáz fogkefét és kétezer-négyszáz tubus fogkrémet, s amíg el nem fogy, azaz száznegyvenkét napig, Bruckner Szigfrid éjjel-nappal egyfolytában mossa a fogát. Pótolja a mulasztást!
Aromo elégedetten leült.
– Uuuuuuu – sóhajtott Bruckner Szigfrid.
– Mi az, fáj? – kérdezték tőle részvéttel.
– Dehogy, de száznegyvenkét éjjel és nappal? Egyfolytában…aúaúaú!
– Hiszen az kis híján öt hónap – mondta sajnálkozva Ló Szerafin. - Azt akarod, hogy ne aludjon, ne egyen, ne igyon, csak nyiszálja, csiszálja, sikálja, kaparja, húzza-vonja?
– Csak ez a megoldás – mondta magabiztosan Aromo.
– Egyáltalán nem megoldás – rázta a fejét Mikkamakka –, a lyuk attól nem múlik el. Moshatja ítéletnapig, a lyuk lyuk marad. Legföljebb tiszta lesz.
– És Bruckner Szigfridnek tiszta lyuk lesz a foga – szellemeskedett Ló Szerafin.
– Nem is arra gondoltam, hogy meggyógyul – mondta Aromo –, csak tanuljon egy kis tisztességet ez a mosdatlan fogú oroszlán.
– Dömdödöm! – nézett rá felháborodottan Dömdödöm.
– Azt akarod mondani, hogy szégyelljem magam?
– Döm – mondta Dömdödöm.
Ami azt jelentette, hogy igenis, szégyellje magát. Mert nem megbüntetni kell Bruckner Szigfridet, hanem meggyógyítani. Elég büntetés neki a lyuk a fogán.
– Bizony – mondta Maminti –, és sajnos egyre nagyobb büntetés lesz.
– Miért? – sírt fel Bruckner Szigfrid.
– Mert a lyuk egyre nő, eszi, eszegeti a fogat, és egyszercsak, zutty, alig marad fog, és ami marad, azt is ki kell húzni.
– Juhuj – rázkódott meg Vacskamati –, foghúzás; az aztán a szörnyű!
Mikkamakka, még mielőtt Bruckner Szigfrid felüvölthetett volna, megszólalt.
– Éppen ezért kérünk valami mentő ötletet.
– Hát – állt fel pironkodva Ló Szerafin, nekem volna egy ötletem. Meg kell előzni a bajt.
Lélegzet-visszafojtva figyelték.
– Bruckner Szigfrid ide ülne, erre a tisztásra – folytatta Ló Szerafin -, elfordítaná a tekintetét, én meg egy jól irányozott, szép, kíméletes rúgással kirúgnám a fogát. Kész. Nem is kellene vele törődni többé.
– Mi, micsoda?! – háborgott Bruckner Szigfrid.
– Nem is olyan rossz ötlet – kuncogott Aromo.
– A te fogad, azt, azt rúgja ki! – kiabált Bruckner Szigfrid.
– Mit ordítasz, Ló Szerafin igazán csak jót akar reked!
– Neki is így akarjon jót mindenki! – hadonászott Bruckner Szigfrid. – Azt mondja, fordítsam el a szemem, a fogam meg tartsam oda. Talán rakjam a szemem a fülem mögé? Mi? És egyáltalán mi a biztosíték, hogy éppen azt a fogamat rúgja ki, amelyiken a lyuk van?
– Mondd már, legföljebb kettővel többet rúg ki! Azok akkor többé már nem fájnak. Még jól is jársz – mondta Aromo.
Nagy hangzavar támadt, Mikkamakka nem tudott rendet teremteni.
– Varázsolj már egy csöngőt! – mondta Mamintinak.
Maminti előhúzta a varázspálcáját, két krakszot meg egy krikszet csinált a levegőben, és már nyújtotta is a csengőt Mikkamakkának.
A csengőszóra elcsöndesedtek.
– Csak azt akarom mondani – kezdte szigorúan Mikkamakka –, de nem folytathatta, mert Bruckner Szigfrid fölugrott.
– Honnan vetted a csöngőt?
– Honnan vettem volna, hiszen Maminti varázsolta.
– Megvan – ordított lelkesen Bruckner Szigfrid –, éljen Maminti!
Nem nagyon értették a hirtelen boldogságot. Miért örül ennyire egy csengőnek? De nem a csengőnek örült.
– Akkor gyorsan csináljál egy újabb krakszot és krikszet, és mondd, hogy tűnjön el a fogamról a lyuk! Hogy erre nem jöttem rá előbb! Gyerünk Maminti! Meg se kottyan ez a kicsiség egy tündérnek!
Odament Mamintihoz, és felhúzta az ínyét. Maminti azonban szomorúan csóválta a fejét.
– Sajnos, Szigfrid, nem megy.
– Mi az, hogy nem megy?!
– Mert ide tudok varázsolni egy csengőt, egy lexikont, vagy ha nagyon akarod, egy traktort is, de fogtömést varázsolni, azt aztán nem tudok.
– Akkor te nem is vagy igazi tündér – háborgott Bruckner Szigfrid.
– Dömdö, dömdö! – szólt rá hangosan Bruckner Szigfridre Dömdödöm, és mindannyian bólogattak, mert hiszen Maminti egy varázspálca-suhintással megmentette egyszer Dömdödöm életét, hogyne volna akkor tündér!
– Mi az, hogy nem tündér – szólt közbe Nagy Zoárd –, ha akarna, mirniksz-dirniksz, szamárrá változtatna téged.
– Tényleg szamárrá tudnál változtatni? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
– Tényleg, de akkor egy lyukas fogú oroszlán helyett egy lyukas fogú szamár lennél. A lyuk, az maradna.
– Akkor, sajnos, az egésznek semmi értelme – szomorkodott Bruckner Szigfrid. – Inkább vagyok lyukas fogú oroszlán, mint lyukas fogú szamár.
– Pedig a te esetedben ez tökéletesen mindegy – mondta Aromo.
– De hát nem lehet egyszerre szamár is, meg oroszlán is – sírt fel kétségbeesetten Szörnyeteg Lajos.
– Te, a beletörött agyvelőddel, ne szólj közbe! – oktatta Aromo.
– Gúnyolódni a szerencsétlen betegekkel azt igen, ahhoz értetek, de meggyógyítani… jaj, már látom, hogy fogok fetrengeni a fájdalomtól! - mondta Bruckner Szigfrid.
Vacskamati emelkedett ekkor szólásra.
– Nekem lenne egy ötletem…
– Kalapáccsal kiverni a fogamat, mi? Vagy parittyával kilőni? Ahogy én téged ismerlek…
– Na jó, akkor nem is mondok semmit – sértődött meg Vacskamati, és visszaült a helyére.
Ló Szerafin mérgesen lekapta a szemüvegét.
– Látod, milyen háládatlan vagy – förmedt Bruckner Szigfridre –, így érdemes segíteni neked! Én nem is maradok itt tovább.
Már szedelőzködött is.
– Nono – mondta Mikkamakka –, nem kell azért megsértődni! Maradj csak. Te meg, Szigfrid, ne gyanúsítgass senkit! Halljuk Vacskamatit!
Vacskamati újra felállt.
– Arra gondoltam, hogy levelet kellene írni Bruckner Szigfrid szemfogának.
– És miből gondolod, hogy a szemfoga tud olvasni, amikor ő maga sem tud.
– Még hogy én nem tudok – ágált Bruckner Szigfrid –, az ábécé mind az öt betűjét ismerem!
– Ez most egyáltalán nem érdekes – mondta Nagy Zoárd –, ha nem tud a szemfogad olvasni, majd fölolvassuk neki a levelet. És mit írunk benne? Mondjad, Vacskamati!
– Megkérjük, hogy ne lyukadjon tovább, és ne fájjon Bruckner Szigfridnek.
– Nagyszerű – lelkesedett Nagy Zoárd –, ez a legjobb megoldás!
– Esetleg verseket is írhatnánk Bruckner Szigfrid szemfogának – gúnyolódott Aromo. A gúnyt azonban senki nem vette észre, és Vacskamati már szavalta is a verset:
Igen tisztelt szemfog,
Rajtunk ön ki nem fog,
Önön nevetni fogunk…
és itt elakadt.
– Mondjatok rá egy rímet – kérte.
– Mivel nem a mi fogunk – vihorászott Aromo.
– Mit szemtelenkedsz… majd megsértődik a szemfog, s aztán nézhetünk… főleg szegény Szigfrid nézhet!
– Nem én vagyok a szemtelen – heherészett Aromo –, a szemfog szemtelen.
– Nem értem – sírt fel Szörnyeteg Lajos –, ha egyszer szemfog, akkor hogy lehet szemtelen?
S ekkor szigorúan megszólalt Dömdödöm.
– Döm, döm! – mondta, és Bruckner Szigfridre mutatott.
– Micsoda?! – kiáltott rémülten Bruckner Szigfrid. – Halljátok, mit mond?
– Halljuk, halljuk – bólogattak a többiek, s Bruckner Szigfrid láthatta az arcukon, pontosan azt gondolják, amit Dömdödöm mondott. Mindenki jól értette: azt mondta Dömdödöm, hogy hiába ugrálnak, csakis egy orvossága van a bajnak. Be kell tömni a szemtelen szemfogat.
– Arra gondolsz – kérdezte óvatoskodva Bruckner Szigfrid –, hogy elmenjek egy fogorvoshoz, és krrrzrrr, fúróval…?
– Dödöm – bólogatott Dömdödöm.
– Hát azt aztán nem, de nem ám! – ordított torkaszakadtából Bruckner Szigfrid.
– Jó, ha nem, hát nem – mondta Mikkamakka –, akkor Isten veled. Már állt is fel.
– Gyertek! – szólt a többieknek.
Szedelőzködtek.
– Ezt… ezt nem tehetitek velem! – hápogott Bruckner Szigfrid. – Mi lesz a fogammal?
– Mondtuk, hogy csak a fogorvos segít.
– Olyan mogorva vagy velem – duzzogott Bruckner Szigfrid.
– Mondhatjuk vidáman is – illegette magát Vacskamati. – Csak a, hihi, fogorvos, haha… segít, hehe.
Bruckner Szigfrid felugrott.
– Szétlapítom! – kiáltotta. De lendülete már az első lépés után elhervadt, vállát leejtette, nyakát behúzta, s szomorkásan motyogta maga elé: – Csak a fogorvos segít.
A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték: na most mi lesz?
Mi lett volna? Bruckner Szigfrid pózba vágta magát, a fejét fölemelte, a mellét kidüllesztette. Nyoma sem maradt az előbbi, hervatag Bruckner Szigfridnek. Ezen a Bruckner Szigfriden feszült a piros nadrágtartó, melle kosara, mint egy kétakós hordó, na, és a hangja, az volt aztán a királyi!
– Gyerünk ahhoz a fogorvoshoz! Hát mi vagyok én, gyáva nyúl?!
– Nana, csak ne nyulazzunk! – mondta Aromo, de még ez a közbevetés sem csökkentette a pillanat nagyszerűségét. Szeme dülledt, arca horpadt valamennyiüknek ekkora hősiesség láttán. Uramteremtette, ez el akar menni a fogorvoshoz! Uramteremtette! Csodabruckner, Csodaszigfrid!
Még Mikkamakka is dadogott a csodálattól.
– Akk… akkor majd va… valaki elkísér. Ki vállalkozik?
– Én, én! – kiabálták, de végül is Aromóra esett a választás, mert ő már kétszer is járt a városban, sőt saját állítása szerint egy ízben már majdnem ült villamoson is.
– És énvelem mi lesz? – zokogott csöndesen Szörnyeteg Lajos, amikor már éppen indulni készültek.
– Hogyhogy teveled mi lesz? – nézett rá megütközve Nagy Zoárd.
– Az agyvelőm – bökött a fejére –, már elfelejtetted, hogy az agyvelőm beletörött?
– Tényleg, tényleg – zúgták –, vigyétek Lajost is!
– Akkor egy fogorvos, és utána egy agyvelőjavító – mondta Mikkamakka.
Búcsúztak.
– Kinek van egy zsebkendője? – kérdezte Vacskamati.
– Minek? Bőgni akarsz? – mordult rá Bruckner Szigfrid. – Semmi szükség bőgésre. Nem a halálba indulok. Ugyan! Csak egy vacak fogtömés! Mi az egy hősnek?!
– Dehogy akarok sírni! – mondta Vacskamati. – Csak szeretném utánatok lengetni a zsebkendőmet.
– Ami nincs – mondta Ló Szerafin.
– Akkor a kölcsönzsebkendőmet.
Zsebkendője azonban csak Bruckner Szigfridnek volt.
– Na jó, kölcsönadom – mondta –, elvégre nekem lengetsz. Tessék. Bár egy kicsit azért sírhattál volna. Az megnyugtató, ha ok nélkül sírnak a emberért.
Átnyújtotta a zsebkendőt.
Vacskamati lengetett, és aztán sorban valamennyien. Bruckner Szigfrid Aromóval és Szörnyeteg Lajossal eltűnt az erdei úton.
Jó párat lépegettek – kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos –, amíg a városba értek:
Bruckner Szigfrid olyan büszkén ballagott az utcán, hogy hétszázhúsz kitüntetés elfért volna a kidüllesztett mellén. Ámde ekkor megszólalt Aromo.
– Itt a ház.
– A… a fogorvosé? – tekergette a nyakát Bruckner Szigfrid.
Aromo bólintott, és Bruckner Szigfrid mellére pillantott. „Már csak ötszázegy kitüntetés férne el rajta” – gondolta kárörvendve. A lépcsőházban már csak huszonegy kitüntetés fért volna Bruckner Szigfrid mellére, sőt… egy lépcsőkanyar… tizenkilenc kitüntetés, két lépcsőkanyar… nyolc kitüntetés, három lépcsőkanyar, és azt mondta Bruckner Szigfrid:
– Otthon felejtettem a zsebkendőmet. Visszamegyek.
– Íme a hős oroszlán! – szavalta Aromo. – A bátrak bátra, a rettenthetetlen! Hihi, hallod?
Mindhárman füleltek.
Ezt hallották: ziiirrrrzzrrr.
– Valamit fúrnak – mondta Szörnyeteg Lajos.
– A fogamat… a fogamat fúrják! – ordította Bruckner Szigfrid, és rohant volna le a lépcsőn, de Aromo eléje ugrott.
– Azért is! – mondta, és betuszkolta Bruckner Szigfridet egy ajtón, amelyen ez a felirat díszelgett:
DR. ZIRZURR
FOG- ÉS AGYARBARÁT
Na, lenyomták ott Bruckner Szigfridet egy székbe.
– Jaj! – rikoltott Bruckner Szigfrid.
– Ne ijesztgessen! – mondta neki megrovóan dr. Zirzurr, és megindult felé a fúróval.
– Kitátani! – mondta, és zirzurr, már berregett is valami, csörrent is valami, nyekkent is valami, nyikkant is valami, zuttyant is valami, pottyant is valami, kottyant is valami… És ekkor azt mondta dr. Zirzurr: – Nna!
– Én, drága doktor úr – szólt ekkor közbe Bruckner Szigfrid –, rettenetesen ordítani fogok.
– És ha szabad érdeklődnöm, miért? – kérdezte dr. Zirzurr.
– Ha fúrni tetszik.
– Kifúrva – mondta büszkén dr. Zirzurr.
– Ha tömni tetszik.
– Betömve – sugárzott dr. Zirzurr.
– Kész?
– Kész.
– Bruckner Szigfrid fölugrott, és egy tükörhöz rohant.
– Ide süss! – ordította. – Itt a tömés! Idenézz, milyen gyönyörű! A legcsodálatosabb tömés! Na, mit szólsz? – fordult Aromóhoz. – Láttál már ilyen gyönyörűt? – Nyolc kitüntetés. – Dokikám, maga egy műbűvész vagy bűművész, vagy amit akar! – Két cuppanós csókot nyomott dr. Zirzurr arcára. Huszonegy kitüntetés.
– Jaj! – mondta dr. Zirzurr, ami nem is csoda, te is azt mondanád, ha megcsókolna egy oroszlán. Ráadásul kétszer is.
Hétszázhúsz kitüntetés.
– Kinek van az erdőben fogtömése, na, kinek? – ugrált Bruckner Szigfrid. – Természetesen csak nekem! Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem. Csodafogtömésem!
– Egyáltalán nem fájt? – kérdezte gyanakodva Aromo.
– Ugyan, egy hősnek! – legyintett Bruckner Szigfrid.
– Doktor úr – mondta ekkor Aromo –, nem lehetne egyet nekem is? – És megpöccentette a fogát.
– Tömés?
– Igen.
– Lyukas?
Aromo reménykedve eltátotta a száját.
– Aá. Ao eée – nyögte tátott szájjal, ami azt jelentette: talán, nagyon remélem. Mármint reméli, hogy lyukas a foga.
Dr. Zirzurr belekalamolt a szájába egy kis nyeles, kerek tükörrel.
– Csodálatos fogak – mondta elismerően. – Egy árva lyuk nincs rajtuk.
Aromo elkeseredett.
– Egy kis tömést azért…
– Megőrült, kérem?! – mérgelődött dr. Zirzurr. – Egészséges fogat kifúrni! Hogy képzeli?
– Hehe – heherészett Bruckner Szigfrid a tükör előtt. – Egyedülálló produkció! Fogtömés az erdőn! Mehetünk. Gyertek, ti… ti fogatömetlenek!
– És én? Énvelem mi lesz? – motyogta Szörnyeteg Lajos.
– Önnek is lyukas a foga? – kérdezte dr. Zirzurr.
– Nem. Az agyvelőm. Beletörött. Egy agyvelőjavító kellene.
– Á, á – mondta a fogorvos –, agyvelőügyben forduljon bizalommal dr. Zirzurrhoz. Majd én… Foglaljon helyet!
Szörnyeteg Lajos boldogan leült.
– Fájni fog? – kérdezte.
– Egy picikét se – mondta dr. Zirzurr. – Nézzen mélyen a szemembe!
Szörnyeteg Lajos nézett.
– Elég mély? – kérdezte.
– Kiváló – mondta dr. Zirzurr. Majd mély hangon megkérdezte: – Kanállal eszi ön a levest vagy villával?
– Kanállal – mondta Szörnyeteg Lajos.
– És a mákos tésztát?
– Azt villával… de szükség esetén kanállal is meg tudom enni. Sőt, még szükségebb esetén…
– Na, na tessék csak mondani!
– Kézzel is – suttogta Szörnyeteg Lajos.
– Remek, várakozáson felüli! – mondta dr. Zirzurr. – Itt valamennyiük előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy az ön agya a legtöretlenebb. Szuperjó, príma agyvelő.
Így hát boldogan és egészségesen elindultak hazafelé. Csak Aromo volt kicsit szomorú. Lám, Bruckner Szigfrid egy fogtöméssel fölébe kerekedett.
– Ezt érdemlem, amikor mindig rendesen mosom a fogam? – morgott.
– Egy pár virsliért megmutatom neked a fogtömésemet – mondta neki nagyképűen Bruckner Szigfrid.
És mentek hazafelé. Kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos.
Addig-addig kipi-kipi és addig-addig bim-bum meg kliff-klaff, amíg vissza nem értek a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Na, volt ám öröm, hejehuja, kalaplengetés. Hurrá, hurrá, megjöttek! Csak Ló Szerafin gyanakodott egy picinykét.
– Nézzétek, Bruckner Szigfrid hogy fönnhordja az orrát – mormogta.
– Talán lát valamit az égen – mondta Vacskamati, s egyúttal meg is kérdezte: – Szigfrid, mi van ott fönt olyan érdekes?
De Bruckner Szigfrid elhúzta a száját, s csak úgy foghegyről odavetette Vacskamatinak:
– Hogy beszélsz egy hőssel?
Egy kis csend támadt, tekergették a nyakukat, meresztgették a szemüket, keresték a hőst.
– Hogyhogy hőssel? – értetlenkedett Mikkamakka. – Na meséljetek már, mi történt?
Aromo könnyedén előlépett és legyintett.
– Doktor Zirzurr betömte Szigfrid szemfogát. Semmiség az egész. Egy csecsemő is nevetve kibírná.
Bruckner Szigfrid harsogó gúnykacajt hallatott.
– Még hogy csecsemő! Rettentő fájdalmas volt. A csillagokat láttam. De egy hős nem sír, nem jajgat, nem remeg!
Szájtátva nézték Bruckner Szigfridet, aki, íme nem sír, nem jajgat, nem remeg, s ezt a kicsi csodálatszünetet használta föl Szörnyeteg Lajos a megszólalásra.
– És az én agyvelőm – mondta – egy szuper…
De nem jutott szegény tovább, mert Ló Szerafin egy finom patamozdulattal félresöpörte, és Bruckner Szigfrid előtt termett.
– Mutasd a fogtömésedet! – mondta izgatottan.
Bruckner Szigfrid felkacagott.
– Ingyen? Majd bolond volnék ezt az egyedülálló csodát ingyen mutogatni! Egy pár virsliért megnézheted.
Zúgtak, morogtak a többiek.
– Ez megőrült – mondta Vacskamati. – Mindig tudtam, hogy nagyképű vagy, de hogy ennyire! – förmedt Bruckner Szigfridre, és elfordult az oroszlántól. Éppen Szörnyeteg Lajos felé fordult. Lajosnak ez éppen kapóra jött, és magyarázni kezdett:
– Vacskamati, ide figyelj, az én agyvelőm egy szuper…
De Vacskamati rá se hederített.
– Láttatok már ilyen nagyképű oroszlánt?! – zsörtölődött.
– A fogorvosi székben, ott bezzeg nem volt ilyen nagy legény! – rikkantott közbe Aromo.
De Bruckner Szigfrid erre is csak legyintett.
– Mit irigykedsz! Hogy könyörögtél egy fogtömésért, de doktor Zirzurr megmondta, csak hősöknek lehet – mondta gúnyos félmosollyal.
A társaság megint ámulatba esett.
– Igazán? – kérdezte ámultan Ló Szerafin.
Szörnyeteg Lajos most hozzá fordult.
– Ide nézz, Szerafin, az én agyvelőm egy szuper…
De most sem juthatott a mondat végére, mert Aromo, miközben vad tekintettel nézett Bruckner Szigfridre, közbevágott:
– Nahát, most már bánom, hogy elmentem veled.
– Mintha bizony egyedül nem találtam volna oda! Kinek van az erdőn fogtömése?! – bődült el. – Na kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek!
– Ami azt illeti – szólalt meg erre Maminti, a kicsi zöld tündér –, elég buta oroszlán vagy te.
– Dödöm – helyeselt Dömdödöm.
Bruckner Szigfrid erre még jobban felhúzta az orrát.
– Ugyan, kis mitugrász, irigy társaság, törődöm is én veletek.
Ezzel hátat fordított nekik, és elindult az erdő felé. Az orrát nagyképűen az ég felé tartotta.
– Hova mész, Szigfrid, még nem is láttuk a fogtömésedet.
– Hagyjad csak, hadd menjen – mondta csendesen Mikkamakka.
Szomorúan bámultak a távolodó oroszlán után.
A csendben megint megszólalt Szörnyeteg Lajos.
– Az én agyvelőm egy szuper…
– Egy törpeszuper, tudjuk, mit mondogatod annyit – vágott közbe Aromo.
De Szörnyeteg Lajos talán észre sem vette, hogy megint félbeszakították a mondókáját, ijedelem ült az arcára, és Szigfrid felé mutogatott.
– Jaj, nézzétek, éppen a verem felé megy… Szigfrid… Szigfrid… a régi farkasverem felé mész, nézz a lábod alá! – kiabálta.
De annak kiabálhatott, vak is volt, s úgy tetszik, süket is a dicsőségtől.
– Ha a büszkeségtől nem tud a lába alá nézni, csak nézze az eget - mondta Ló Szerafin.
– De beleesik a verembe – ijedezett Szörnyeteg Lajos.
– Hadd essen – mondta Vacskamati.
– Dömdödöm! – horkant fel erre Dömdödöm.
– Vigyázz! A verem! – ordította Mikkamakka.
Na de ordíthatott. Mert akkor már csörömpölt, zörömbölt, sittyent, suttyant és a gödör fenekén egy nagyot huppant Bruckner Szigfrid. Belepottyant a verembe. Ordított is nagy kétségbeesetten.
A többiek meg rohantak a verem köré.
– Ezt mégsem kellett volna hagyni – sopánkodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka mélyen a gödör fölé hajolt.
– Nagyon megütötted magad?
Bruckner Szigfrid nem válaszolt, csak sírdogált, zokogott, jajgatott a verem fenekén.
– Na gyere már ki – mondta Maminti. – varázsolok neked egy létrát. – Csinált a varázspálcájával egy krikszet meg egy krakszot. – Csiribá, csiribi, legyen itt egy létra!
A létra zúgva átrepült a légtéren, és besuttyant a gödör fala mellé. Szigfrid nyöszörögve föltápászkodott, és jajgatva fölmászott a létrán. A bal tenyerében nagyon szorongatott valamit.
– Mit jajgatsz, nem törött el semmid – mondta neki Mikkamakka, miután alaposan szemügyre vette a veremből kimászót.
– Dehogyisnem, dehogyisnem törött – siránkozott Bruckner Szigfrid. – Ide nézz! Kitörött. – Mikkamakka elé tartotta a bal markát. Valami sötétlett a bal markában.
– De hát mi ez? – kérdezte Ló Szerafin.
– Mi ez, mi ez?! – háborgott Bruckner Szigfrid. – Nem látod?! A betömött szemfogam. Kitörött. Ez a csodafog.
– Mit siránkozol – mondta szigorúan Mikkamakka. – Megérdemelted.
– Igaz, igaz – mondta sírósan Bruckner Szigfrid. – Nagyképű voltam… Ne haragudjatok rám… Mondd, Maminti, nem tudnád visszavarázsolni?
– A fogadat?
– Igen – mondta reménykedve Bruckner Szigfrid.
– Sajnos, nem – csóválta a fejét Maminti. – De tudod mit! Idevarázsolok egy gránitkövet. Csiribi-csiribá, legyen itt egy gránitkő!
És már zúgott is a levegőben a gránitkő.
– Vigyázz, rád ne essen! – kiabált Ló Szerafin.
Na persze hogy nem esett senkire, szép csendesen odatornyosult a lábuk elé.
– Ez nagyon szép volt. Gratulálok, Maminti – mondta Vacskamati –, csak azt mondd meg, mit csinálunk a gránitkővel?
– Ide fölülre beleágyazzuk Bruckner Szigfrid kitörött szemfogát – mondta Maminti. – Add csak ide! Így ni. És ez itt marad örök emlékeztetőül, hogy senki se legyen többé közülünk felvágós.
Bruckner Szigfrid fancsali ábrázattal nézte a művet.
– Szegény fogam – zokogott –, mit kellett megérned!
A többiek felélénkültek az események eme új fordulatától.
– Egy kis verset is kéne a gránitba vésni arany betűkkel – mondta Vacskamati.
– Úgy van, úgy van – helyeseltek a többiek, és Vacskamati már mondta is.
– Például az nagyon jó lenne, hogy:
Ez arról egy emlékmű,
hogy így jár, aki nagyképű.
– Elég gyenge versike – fitymálta Aromo.
– Ugyan, van is neked költői érzéked – vette védelmébe Ló Szerafin Vacskamati zöngeményét. – Nagyon jó versike. Tanulságos. Véssük csak!
És vésték, kalapálták, aranyozták. Egykettőre elkészültek vele.
– Na, akkor minden rendben van – mondta elégedetten Mikkamakka –, nem is végződött olyan rosszul ez a történet.
– Te meg, Bruckner Szigfrid – mondta szigorúan Aromo –, ígérd meg, hogy nem leszel többé nagyképű!
Bruckner Szigfrid vadul szökkent egyet, kidüllesztette a mellét.
– Épp a te szád jár! Egyáltalán hogy mersz engem megszólítani! Hol van a te fogad gránitba ágyazva, kiállítva az erdőn? Hol állítottak a te szemfogadnak emlékküvet? Sehol! Mert kinek a szemfogának van emlékküve? Gránitból, arany betűkkel! Kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek! Csodanekem.
A többiek földbe gyökerezett lábbal nézték. Megszólalni csak Dömdödöm tudott.
– Dömdödöm – mondta megrendülten.
